Danis Tanovic rendező és forgatókönyvíró 2001-es drámáján keresztül láthatjuk, hogy mennyire értelmetlen és teljesen fölösleges dolog a 21. században egy háború, ha a résztvevők azt közvetlen közelről élik át.

A Senkiföldje (No Man's Land) cím találó, ha a szemben álló felek között húzódó határ az idő előrehaladtával annyira elmosódik, hogy már ők sem tudják, ki, mért kezdett harcolni. Arról nem is beszélve, hogy nekik személy szerint ehhez mi közük van. Furcsa volt, hogy a film során nem hangzott el a történet szempontjából egyik nagyon-nagyon nagy és fontos államelnök/elnök/vezér neve, vagy épp még utalás sem esett rájuk. Mindig csak bosnyákok, vagy szerbek voltak emleget, vagy a mindenki által elfogadott "kéksisakosok." Amit az ENSZ megtestesítői tettek, vagy mondtak az volt a szentírás.

A történet szempontjából a szerb és a bosnyák fél a "Senkiföldjére" szorulva megpróbál egy mindkét fél részére elfogadható állapotot kialakítani, de ez nem megy zökkenőmentesen. Fontos kérdésekben nem igazán jutnak közös nevezőre. A háborút mindig az kezdi a gödörben, akinél épp nincs fegyver. Senki nem tud értelmes választ adni, hogy mért mészárolja a másikat, főleg úgy, hogy előtte viszonylag békében éltek egymás mellett. A boszniai háború valósága ennél nyilván máig hatóan durvább (volt), de egy filmdráma és a konfliktus lehetetlen megoldása arra vezet, hogy inkább várakoznak, hogy majd a környezetük megoldja ezt a szituációt.

Ekkor jönnek a kéksisakosok. Akik azért vannak ott, mert ők ezt az egészet jobban tudják. (Elvileg.) Van komoly felszerelésük. Páncélos, komoly fegyverzet. Minden, ami a látszat fönntartásához elengedhetetlen. A vezetésük bölcs és megfontolt, csak épp nincs jelen. A megbízott pedig annyira naprakész, hogy ahhoz kétség nem férhet. Egy német bombaszakértő pedig mindig tüchtig. Ilyen felkészültség láttán sem a szerbekben, sem a bosnyákokban nem merül fel kétség, hogy a "kéksisakosok" bárkivel megpróbáljanak bármilyen jelnyelven egyezkedni, bármilyen sáncon átkelhessenek és a probléma gyökeréig hatoljanak. Nevezetesen Nino-hoz és Ciki-hez a "Senkiföldjén" ragadt két szemben álló félhez és a másik bosnyákhoz.

Közben a jól elrejtett hálózaton értesül a média is az eseményekről és megjelenik Ms. Livingstone és egy operatőr, akik ugye, mint minden haditudósítók legalaposabbik fajtája nagyon naprakész. Ezen kívül pedig pedánsan felkészült is a helyzetből és kellően rámenős természetesen. Mondhatni  a nyilvánosság erejével hat.

Most, hogy minden adott és mindenki bevonódott már csak meg kéne oldani azt, amiért ott vannak. Na, ez az, amit nem fogok itt leírni, hogy hogyan sikerül végül.

Lényeg, a lényeg. Szerintem. A 2002-ben a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar-díjjal is elismert alkotás nyomán (is) és a történelmi tények ismeretében felmerül a délszláv konfliktus alapján néhány, véleményem szerint máig ható kérdés. Mi lett volna, ha az ENSZ (UNPROFOR) nem lép közbe? Nem erőltetik a "központi" belgrádi hatalom erőinek kivonását Horvátországból? Nem "fegyverezik le" a horvát erőket? Mennyien halnak éhen, vagy éheznek a segélyszállítmányok nélkül? Például a segélyszállítmányok elég felemásan kerülnek bemutatásra a filmben. Nem szeretnék ítélkezni ennyi információ tudatában, de abban biztos vagyok, ha nem is sikerült megelőzni a konfliktust, akkor legalább sikerült felhívni rá a világ figyelmét és valamelyest enyhíteni a következményeket. Bosznia, Horvátország és a többi állam pedig független keretek között folytathatja mindennapi működését, ami egy új helyzetet teremtett a Balkán történetében.